Április 11. Egy év Portugáliában

Egy évvel ezelőtt ezen a napon indultam el Portugáliába egy csak oda szóló jeggyel és az eltökélt szándékkal, hogy addig nem megyek vissza Budapestre amíg nem találok egy kiadó lakást magunknak. A mai napig élénk bennem az érzés, amikor feljöttem a reptér után a metróból és megéreztem a lisszaboni eső illatát... sötét volt, de én szinte tánclépésben sasszéztam el a hostelig. Izgatott voltam és nagyon féltem egyedül nekiindulni a nagyvilágnak, de bíztam abban, hogy mégha kötéltáncot is járok, végül nem zuhanunk bele a szakadékba.

Az elmúlt egy év rengeteg lemondással, gyásszal járt és sok kisebb-nagyobb csodával, új barátságokkal, izgalmas kalandokkal, örömmel is. Egy hónapig laktam hostelekben, emeletes ágyon aludtam egy csomó idegennel egy szobában, közben minden nap jártam a környéket, hogy hol lakjunk... Májusban meglett a lakás, repültem haza megölelni a gyerekeimet... júniusban költöztünk, és akkor mutattam meg a gyerekeimnek is Portugáliát és az óceánt először. Persze hónapok teltek el az ügyintézésekkel, hogy minden papírunk rendben legyen az adószámtól a letelepedési engedélyig. Augusztusban az utolsó pillanatban meglett a suli is, közben próbáltam munkákat keríteni, egyre többen ismertek meg fotósként... De a pénzem vészesen fogyott, így ezerrel kerestem fix munkát is, miközben a gyerekekben tartottam a lelket, hiszen új ország, új nyelv, egy teljesen idegen környezetbe csöppentek portugál iskolába, nulla portugál nyelvtudással, mélyvíz ez nekik...

Decemberre úgy éreztem kezdenek összeállni a dolgok: a gyerekek rutinosan nyomják a sulit, nekem lett munkám, kezdtem stabilnak érezni a helyzetünket és év végén 2 hétre Magyarországra mentünk rokonlátogatni... aztán karácsony után képszakadás: rosszul lettem, kórház, műtét, perforáció, pár órán múlt csak az életem, megmentettek, kaptam egy ideiglenes sztómát... A kórházi ágyon az első napokat végigbőgtem, mivel annyira fájt mindenem, hogy csak hanyatt fekve tudtam a plafont bámulni, kénytelen voltam átgondolni az életemet, hogy miért történt, miért pont én, egyszerre voltam hálás, hogy valamiért megmaradtam, még van dolgom itt és felnevelhetem a gyerekeket. Azt éreztem, hogy 38 év gyötrelmét kivágták belőlem és új lapot kaptam az élettől.

S hogy mit hoz a következő év? Reméljük még több csodát és kevesebb bizonytalanságot. Továbbra sem könnyű az élet: vár rám egy nagyobb műtét nyáron, küzdünk munka-suli-nyelvtanulással, ezer dologgal, de remélem úgy rebben el minden nehézség, ahogy én libbenek le a lépcsőn minden alkalommal az óceán felé...

Mert jó élni, jó itt élni, jó békével lezárni a múltat, megélni a jelent és vágyni a jövőt. A helyemen vagyok.

Köszönöm.