Cacilhas - komp, fregatt és egy igazi tengeralattjáró

Jan 9
4 min read

Cacilhas egy kis, hangulatos városrész Almada településen, a Tejo (Tagus) folyó déli partján, közvetlenül Lisszabonnal szemben. Híres a hal- és tengeri herkentyűs éttermeiről (grillezett szardínia, polip, kagylók). A folyóparti vendéglők sokszor verhetetlen ár-érték arányt kínálnak. Nagyon szép panoráma nyílik Lisszabon belvárosára, a 25 de Abril hídra és a folyóra, naplementében különösen látványos.

Ebben a blogposztban egy tengeralattjárót és egy regattát mutatok be (amelyek a Cristo Rei sétámnak is részei). A hajók és haditengerészet szerelmeseinek és persze gyerekekkel is ez egy izgalmas program, ha Lisszabonban jársz, ugyanis máris egy kompozással kezdheted a kirándulást.

A lisszaboni Cais do Sodre állomásról pár €-ért kompozhatsz át a túloldalra, Cacilhasba. Ahol egyből egy gyönyörű piros világítótoronynál találod magad. Innen pedig már csak pár lépés a tengeralattjáró. A tengeralattjáró közvetlenül a Fragata D. Fernando II e Glória történelmi hadihajó mellett kapott helyet. Így egyetlen látogatás során két különleges tengeri emléket is meg lehet nézni.

Barracuda tengeralattjáró - egy veterán a mélyből

A NRP Barracuda 1968-ban állt szolgálatba a Portugál Haditengerészetnél, és több mint négy évtizeden át volt aktív bevetésen. Az Albacora-osztályba tartozó, dízel-elektromos meghajtású tengeralattjárót Franciaországban építették, a kor egyik legmodernebb technológiájával.

Szolgálati ideje alatt a Barracuda:

az Atlanti-óceánon,
a brit vizeken,
a Kanári-szigetek környékén,
valamint a Nyugat-Mediterráneumban is teljesített küldetéseket.

Összesen több mint 800 000 tengeri mérföldet tett meg – ez nagyjából annyi, mintha közel 36-szor körbehajózta volna a Földet. Amikor 2010-ben kivonták a hadrendből, a Barracuda a NATO egyik leghosszabb ideig szolgáló tengeralattjárója volt.

A látogatás egyik legérdekesebb része a hajó belső tereinek felfedezése. A Barracuda kb. 54 fős legénységgel működött, miközben kevesebb ágy állt rendelkezésre, így a tengerészeknek váltásban kellett aludniuk – ezt nevezik „hot-bunkingnak”. A tér rendkívül szűk, minden centimétert funkció tölt ki. A tengeralattjáró akár 31 napig is képes volt víz alatt maradni, minimális komforttal, szigorúan beosztott vízkészlettel és kevés magánszférával. A múzeumi útvonal során bepillanthatsz a vezérlőterembe, a hálóhelyekre, a gépházba és a torpedóindító csövek környékére is.

Technológia a hidegháború idejéből

A Barracuda egy dízel-elektromos támadó-tengeralattjáró, az Albacora-osztály része, amely a francia Daphné-osztályon alapult.

Főbb jellemzői:

hossza közel 58 méter,
maximális merülési mélysége kb. 300 méter,
víz alatti sebessége elérte a 16 csomót,
fegyverzetéhez 12 torpedóindító cső tartozott.

Ma már mindez természetesen hatástalanítva, biztonságosan, de az eredeti állapothoz hűen látható.

Fragata D. Fernando II e Glória – Portugália tengeri öröksége

Ez a 19. századi fregatt az utolsó nagy, fából épült hadihajó, amely a portugál haditengerészet számára készült, és egy olyan korszakot idéz meg, amikor az ország tengeri kapcsolatai még meghatározó szerepet játszottak a világkereskedelemben és a gyarmati rendszer fenntartásában. A hajót 1843-ban építették Indiában, a mai Daman területén, főként teakfából, amely különösen ellenállónak bizonyult a hosszú óceáni utak során. Nevét II. Ferdinánd királyról és Glória Szűzanyáról kapta, ami jól tükrözi a kor vallási és uralkodói hagyományait.

A Fragata D. Fernando II e Glória technikai szempontból is lenyűgöző alkotás volt a maga korában. A hajót háromárbocos vitorlás fregattként tervezték, teljes vitorlázattal, amely lehetővé tette a hosszú, megszakítás nélküli óceáni utakat. Hossza megközelítette az 50 métert, szélessége körülbelül 13 méter volt, vízkiszorítása pedig elérte az 1900 tonnát, ami jelentős méretnek számított a 19. század közepén. A hajótest főként teakfából készült, amely nemcsak tartósságáról volt ismert, hanem arról is, hogy jól ellenállt a trópusi vizekben gyakori kártevőknek és a nedvességnek.

A fregatt fedélzetén akár 60 löveg is helyet kapott, amelyek több fedélzeten voltak elosztva, így egyszerre szolgálta a hadviselési és az elrettentési célokat. Fegyverzete elsősorban sima csövű ágyúkból állt, amelyek a korszak tengeri harcászatának megfelelően oldalirányú sortüzek leadására voltak optimalizálva. A hajó legénysége teljes felszereléssel együtt körülbelül 300–350 főből állt, beleértve a tiszteket, tengerészeket, tüzéreket és a hosszú utak során nélkülözhetetlen kézműves szakembereket is.

A fedélzetek kialakítása világosan tükrözte a hajó hierarchikus rendjét. A felső fedélzeten zajlott a mindennapi munka és a navigáció, itt kapott helyet a kormányállás és az árbocrendszer fő része. Az alsóbb szinteken találhatók a legénységi szállások, a lőszerraktárak és az élelmiszerkészletek, míg a tiszti kabinok elkülönítve, nagyobb komforttal készültek. A hajó önellátásra volt tervezve: nagy mennyiségű ivóvizet, sózott élelmiszert és tartalék vitorlákat szállított, hogy hónapokon át képes legyen nyílt tengeren maradni.

Bár eredetileg tisztán vitorlás hadihajónak épült, pályafutása során bizonyos technikai korszerűsítéseken is átesett, alkalmazkodva a gyorsan változó tengeri technológiákhoz. Ennek ellenére a Fragata D. Fernando II e Glória megőrizte klasszikus fregatt jellegét, és ma is kiváló példája annak, hogyan ötvözte a 19. századi hajóépítés a mérnöki precizitást a kézműves hagyományokkal. Ez a technikai örökség teszi a hajót különösen értékessé nemcsak történelmi, hanem mérnöki szemszögből is.

A fregatt több mint harminc éven át állt szolgálatban, elsősorban az Európa és India közötti útvonalakon közlekedett, és katonai, diplomáciai, valamint logisztikai feladatokat látott el. Nemcsak hadihajóként működött, hanem Portugália globális jelenlétének egyik mozgó szimbóluma is volt. Jelentősége abban áll, hogy még a vitorlás hadihajók klasszikus korszakát képviseli, közvetlenül a gőzhajók térhódítása előtti időszakból. A 20. században azonban a hajó sorsa megpecsételődni látszott: 1963-ban egy tűzvész súlyosan megrongálta, és hosszú időre úgy tűnt, végleg eltűnik a portugál tengeri emlékek közül.

Végül egy átfogó restaurálási program mentette meg, és 2008-ban múzeumhajóként nyílt meg újra Cacilhasban, a Tejo folyó partján. Ma nemzeti műemlék, amelynek fedélzetei, kabinjai és fegyverzete bejárhatók, a kiállítások pedig részletes képet adnak a 19. századi tengeri életről és a matrózok mindennapjairól.