Évzáró poszt helyett újjászületés

Decemberben 2,5 hétre Magyarországra utaztunk. Olyan sok minden történt és úgy el voltam maradva a bloggal, hogy gondoltam majd év végén írok pár jó bejegyzést a portugál életről... Aztán az élet felülírta azt amit szerettem volna.

December 27-én rosszul lettem, 28-án pedig már csak pár órán múlt az életem a kórházban...

A szenteste utáni napon hőemelkedésem lett, és gyengének éreztem magam, ezért visszajöttem Szegedről Pestre pihenni, 1 napot végigheverésztem, majd másnap (27-én) még egy fotózást megcsináltam, mert kicsit jobban lettem. Akkor még azt hittem egy kis nátha. Aztán délutánra belázasodtam, éjjel pedig annyira görcsölt a hasam, hogy egy percet se aludtam. Még mindig azt hittem, hogy nátha és gyomorrontás keveréke, de mikor egész éjjel nem hatott semmilyen fájdalomcsillapító és a magas láz mellett hányni is kezdtem, akkor reggel mondtam a tesómnak, hogy menjünk be az ügyeletre. Az ügyeletes néni rámnézett és azonnal kórházba küldött. 8:47-kor vették fel az adataimat a Honvéd Kórház sürgősségin. Na itt kezdődött az igazi kálvária. Az hogy élek inkább a szerencsének mondható, mintsem az egészségügynek… Bár úgy jártam mint egy kérdőjel, nem hitték el, hogy nagyon fáj. (Csendes szenvedős vagyok, sajnálom, ráadásul a szüléseken kîvűl engem kb nem láttak orvosok, szóval nem lehet rám azt mondani, hogy gyakran zaklatom őket). Mikor mondtam, hogy ez szerintem vakbélgyanú, az orvos leüvöltött, hogy a tüneteket mondjam ne a diagnózist, aztán 1 órát vártam laborokra, majd elküldtek röntgenre és UH-ra, ahol a röntgenes néni elsápadva mondta, hogy menjek vissza a dokihoz és mondjam, hogy sürgős, UH nem is kell, azonnal műtő. A doki megint lehordott, mit okoskodok, mi az hogy nincs UH, (rá se nézett a röntgenre), visszazavart az ultrahangos részlegre. (Mindezt el tudjátok képzelni a hosszú folyosókon csigatempóban járva, mint egy görbehátú öreg mamóka tettem meg). Az UH-ra várva (megint eltelt 1-2 óra a röntgen óta) épp kijött a röntgenes néni és őrjöngött, hogy mit keresek itt. Azonnal bevitt az ultrahangoshoz, közben telefonálgatott az orvosoknak. Utána visszacsoszogtam a kedves dokihoz aki kávézgatott, cseverészett és fél óra után nagy kegyesen fogadott (alig volt pár beteg a sürgősségin, ha akarták volna 1 óra vizsgálat/laborok után mehettem volna a műtőbe). Lehívtak ekkor már egy sebészt is. A sebész megnézte a leleteket, majd kijelentette, hogy CT nélkül nem műt. F@sza gondoltam, még egy kör, ezek addig tologatnak míg tényleg itt halok meg a folyosón. A slusszpoén az volt, amikor még egy röntgenre el akartak küldeni, mire az asszisztens nagy betűkkel ràírta a lapra: ezt már REGGEL megcsináltuk!

Végül este kerültem a műtőbe. És kiderült, hogy a szigmabelem perforálódott és tényleg majdnem meghaltam… A műtősök és a sebészeti osztályon a nővérek is nagyon jófejek, olajozottan működnek a dolgok, szóval bár tudom, hogy az egészségügy sok szempontból romokban, tényleg sikerült egy igazi tirpák ügyeletes dokit kifogni az elején….

Mindent leszámítva örülök, hogy élek, hogy túléltem és egy 6 hónapos ideiglenes sztómával megúsztam a dolgot és ha minden jól megy, nyártól úgy élhetek mint előtte. Hálás vagyok.

A műtét után sokan kérdezték, hogy nem vagyok-e megzuhanva, depressziós a történtek miatt. Az az igazság, hogy azóta vigyorgok mint a tejbetök, hiszen perceken múlt az életem mikor a műtőbe toltak. Miért lennék szomorú? Ennél boldogabb nem is lehetnék, kaptam egy esélyt az életre, immár másodszor néztem szembe a halállal és úgy tűnik sok dolgom van még a Földön… Az orvos szerint 100%-ban felépülök, minden sérült részt eltávolítottak, és ha odafigyelek az étkezésemre még sokáig élhetek egészségesen… Nyilván egy betegségnek mindig vannak lelki tényezői is, ezeken majd dolgozom, nagyon sokat stresszeltem az elmúlt években és most úgy érzem valamit lelkileg is kivágtak belőlem, sok keserűséget és dühöt, az elmúlt évek nehézségeinek lenyomatát.

Aki az okokat, diagnózist szeretné bogarászni, itt olvashat róla: Sigmabél diverticulosis & perforáció

http://drvargapatricia.hu/node/17

A lényeg, hogy élek, itt vagyunk újra Portugáliában és az óceán mellett próbálom a testemet-lelkemet meggyógyítani.

“A tenger a másik haza, a végtelen.” Márai Sándor