A nagymamám és 1956

Egy olyan levelet osztok meg ma, amiben a nagymamám az 1956-os élményeit írta le nekem 2006-ban, a forradalom 50. évfordulóján. Azt hittem elveszett, sokat kerestem és a Portugáliába költözésünk előtt megtaláltam, begépeltem, hátha izgalmas lesz másnak is. Sokféle igazság van és a történelmet mindenki kicsit a saját szemüvegén keresztül látja. A nagymamám, aki 2013-ban halt meg, így látta: "Kicsi Nórám. Megpróbálom úgy írni az 1956-os történeteket, hogy előtte a saját életemet írom le ebben az időszakban. Nem általánosságokba, hanem úgy ahogy történtek.

Kispest, ahol születtem és éltem 1963-ig tipikus munkáskerület volt és maradt a mai napig is. A szüleim is munkásemberek voltak. Munkanélküliség a háború után nem volt. Sok gyár volt, ma már nincs. Anyám özvegyen nevelt bennünket. Szegények voltunk mi is a magunkhoz hasonló munkáscsaládokéhoz hasonlóan.

Tudtam mi a nélkülözés. Sokszor éhes voltam, ha volt mit enni is egyhangú volt. Krumpli, tészta, zsíroskenyér cukorral stb. Ehhez hozzájárult az is, hogy sorba kellett állni szinte mindenért. Hús ritkán volt, de az üzletekben se volt. Mint én a legidősebb, rám maradt sok minden az iskola mellett.

Iskolatáskám nem volt. Szütyőt varrt anya a 2 db könyvnek, néhány füzetnek, külön kis szütyőt a tintatartónak. Volt egy vonalzó, tollhegy, tollszár, 1 ceruza, 3 színes ceruza, 1 radír, palatábla (még az 50-es években is használták). Ruhánk alig volt. Magasszárú cipő, vastag harisnya. Nyáron tornacipő.

Mint tizenéves gyerek, nem sokat tapasztaltam és értettem a politikából. Csak érzékeltem, hogy a NINCS szó állandó volt. Aztán jött 1952. Ekkor voltam 14 éves, ill. 15-be léptem. Nehezebbre fordult a sorsunk. A szomszédban lakott egy család, ahol jobban éltek, abban az időben annak számítottak. Hogyan és miképpen a lánya, aki akkor 21 éves volt, mint segédcsecsemőgondozó dolgozott a Magyar Kommunista Párt központjának bölcsödéjében a Kmetty utcában. Nem egészen befejezve a 7. osztályt, elkezdtem én is dolgozni a Kmetty utcában gyereklányként a gyerekekhez. Havi fizetésem 600 Ft lett. Ez akkor jó fizetésnek számított, ha azt nézzük, hogy egy kg kenyér 2-3 Ft, 1 l tej 6 Ft ha volt, egy villamos szakaszjegy 50 fillér, heti bérlet 6 forint, a lakbérünk 25 Ft. Ahogy bekerültem az otthonba, egy más világba csöppentem. Jólét fogadott, soha nem látott és evett ételek, ruházat stb.

Marika helyett elvtársnő lettem. Figyelmeztettek, hogy óvakodjak az olyan emberektől, akiknek nem tetszik hazánk szabadsága, akik bírálják Rákosi elvtársat. Nem sokat törődtem vele. Nem politizáltam, mert nem tudtam mi az. Az iskolában megneveltek bennünket. Történt egy napon, hogy sok ÁVH-s katona (több a megszokottnál) lepi el az épületünket. Az otthonban szaladgáltak a felnőtt elvtársnők mint pók a falon. Gyülekező a tanácsteremben, sorban egymás mellé. Nyílt az ajtó és belépett egy kicsi, köpcös, tök kopasz ember: Rákosi Mátyás elvtárs. Jött a szokásos handa-banda, a vezetőnő elkezdett bennünket bemutatni. Rákosi elvtárs megkérdezte, hogy hol van az a 14 éves elvtársnő, akiről hallott a személyzeti vezetőtől. Odajött hozzám, kézfogás, hogy érzem magam stb. Én olyan zavarban voltam, hogy alig tudtam kinyögni néhány szót. Azért annyira nem voltam zavarban, hogy ne tudjam ki ez az ember.

Nem sokáig maradtam a Kmetty utcában, fölrendeltek a Rózsadombra, a Cserje u.4 szám alá. Itt egy cukorgyárostól elkobzott villában voltak a nagyobb gyerekek. Megint egy új világba csöppentem, márvány lépcsők, márvány fürdőszobák, a hatalmas kertben teniszpálya, úszómedence. Most már kezdtem odafigyelni a dolgokra. Sok minden nem tetszett. Mi finomabb ételeket ettünk, borjúhúst (amit azóta is csak egyszer ettem), pástétomok, narancs, csokoládé. Amit tudtam félretettem és vittem haza. Aztán kezdtem megtudni ki az a Farkas Mihály, akinek a villája mellettünk volt, a hóhér, ahogy később nevezték. Szembeni villában Zsofinyecz Mihály, a Nehézipari Miniszter. Jöttek-mentek a fekete lefüggönyözött autók. Egyszer én is ültem egyben, a Farkaséban. Mindig gyalog másztam fel a dombra. Később megismertük a sofőröket, így kerültem az autóba, felvett és az utca elején kitett. Minden villa előtt ÁVH-sok őrködtek éjjel-nappal. Hetente egyszer jött az élelmiszerkocsi, hozta a villákba a tartós élelmiszert. Sokszor hozta a fiát az akkori miniszterelnök Hegedűs András, Benke Valéria valamilyen miniszter, a DISZ elnöke és még olyanok, akik az ország élén voltak.

Az ÁVH-tól nagyon féltem. Akkor már tudtam 1-2 dolgot a működésükről, az Andrássy út 60-ról. Aztán 1953 májusában végre meghalt Sztálin. Kezdtem én is érezni a változást. Már nem volt minden reggel sajtófélóra, a napi politikai események megbeszélése. Észrevettem sorbanállás közben, hogy néhányan már nyíltan elégedetlenkednek. Azért voltak személyes élményeim is, hogy még soká lesz minden Ok. Egyszer föllázadtam, hogy minek kell annyit DISZ gyűlésre (Dolgozó Ifjúság Szövetsége) menni és a “tégla” beköpött. Berendeltek a központba, legalább 100 ember elé (tele volt a nagyterem), emelvényen a “bíróság” elvtársak. Piszkosul letoltak, hogy hálátlan vagyok, mert mint a dolgozó nép egy tagja nem becsülöm az értünk tett munkát stb. Sírtam, szégyelltem magam. Kijelentették, hogy elnézik nekem ezt a ballépésemet, mert még fiatal és nevelhető vagyok. Másodszor a személyzetis hívatott (nő volt), akit aztán 1956-ban valakik jól megvertek… és arra hívta fel a figyelmemet, hogy a hajam túl feltűnő, vágassam le. Sűrű, hosszú hajam volt. Befontam és feltűztem. Ennyi volt a feltűnő benne. Ellentmondtam, hogy akkor itthagyom a központot. Maradt a hajam és én is. Közben esti iskolán elvégeztem a 8.-at, elkezdtem a csecsemőgondozói iskolát, 3 éves volt, okleveles gondozónő lettem. Mellette párhuzamosan jártam a gimnáziumba. Nem tudtam a közben szervezkedő Petőfi-körről, kisebb megmozdulásokról. Elfoglalt a tanulás, a munka és a mindennapi megélhetési gondok.

1956. október 22-én délután, ahogy leértem a dombról láttam, hogy a Margit hídon tömeg van, táblák, zászlók. Nem jár a 4-es 6-os villamos. Nem tudtam hová tenni a dolgot, mert más volt a megszokott felvonulásoktól. Így aztán kerülővel értem haza Kispestre. Másnap 23.-án furcsa volt, hogy a rádió zenét sugároz. Kimentem a villamosmegállóhoz, tömeg, villamos, autóbusz nincs. Jött egy Csepel teherautó, rajta férfiak, nők, nemzeti zászló, középen lyukasan. Ordítoztak, hogy kitört a forradalom. Nehezen fogtam fel, hogy ez igaz. Utáltam a rendszert, főleg a nyomort.

Aztán gondolkodtam, hogy nem vettem észre, hogy 4 év alatt a Központból dolgozva, mik vannak készülőben. Rájöttem, hogy olyan zárt körben éltem ahová nem jutott be a változás előszele. Aztán a félelem. Igyekeztem minden politikai kérdést-feleletet kikerülni, mert nem tudhattam, hogy mikor és ki használja fel ellenem. Hiszen akkor már 19 éves voltam. Itt Kispesten a munkások szereztek először fegyvert. A forradalom későbbi szakaszában is a munkások vitték a bőrüket a vásárra, nem úgy, ahogy azt a mostani értelmiség állítja, ők zömében hőbörögtek mint ma is. Az elkövetkező napok a beszerzésekkel teltek el. Nem kellett munkába menni, fizetést adtak. A dombon megszűnt az óvoda. Átvette a Heine Medin utókezelő kórház, ahol a gyermekbénulásban megfertőződött gyerekek voltak. Az oroszok bejöveteléig ott dolgoztam tovább, átvett bennünket a kórház. Minden vágyam a menekülés volt. Borzalmas látvány volt naponta a lebénult csecsemőktől kezdve 14-15 éves gyerekeket látni, gondozni. Aztán nov.4-én jöttek az oroszok. Mi az Üllői út és a Táncsics Mihály u. 1 szám alatti sarokházban laktunk. Üllő felől jöttek a tankok. Kispestnél már 2-3-án elhaladtak, mert a városon keresztül menő vasúti teherkocsikat eltorlaszolták. Napközben odamentünk a ruszkikhoz. Beszélgettek az emberekkel, harmonikáztak. És jött a tűzparancs. Szétlőtték a barikádot és megindultak Pest felé. Közben a felkelők a velünk szemben lévő mozi tetejéről géppuskával lőtték őket. Az oroszok egy ágyúlövéssel végeztek velük. Másnap elkezdték bombázni a Corvin-közt. Az Üllői útra mentünk, kb 3 km-re volt a csata. közben jöttek és jöttek a tankok. Füst és robbanások.

Volt a Nagy Imre féle segítség hívás a rádióban. Válasz a Szabad Európa rádióban hangzott el: “imádkozunk értetek”. Előtte amíg lehetett, a házból két fiú is disszidált. Hívtak engem is, én marha maradtam. Kijárási tilalom is volt. Tűzszünet reggel 6 órától este 9-10-ig. Tűzszünetben álltunk sorba az élelmiszerért. Utca másik oldalán, velünk szemben volt a Közért. Megérzés, vagy gondviselés volt-e ami megmentette az életem, nem tudom. Rozi hugommal áltunk a hosszú sorban elöl egy 10-15 emberrel. Jöttek a tankok. Megszoktuk már. Tűzszünet van. Valami mégis azt súgta, ne maradjunk a sorban. Behúzódtunk Rozi hugommal a kapunk aljába. Jóformán beléptünk, a tankról egy sorozatot engedtek a sorban álló emberekbe. Akik látták, később mondták el, hogy az orosz röhögött tüzelés közben. Három ember maradt holtan, sokan megsebesültek. Odamentem a lelőtt emberekhez. Az egyik egy tanárnő volt. Fejlövést kapott. Még ma is előttem van, hogyan folyik a fejéből a vér. A szemei néha mozogtak, aztán vége.

Nagyanyámnál voltam Pesterzsébeten. Hazafele, koradélután volt. Egy repülő (orosz) körözött a házak felett. Aztán csak azt éreztem, hogy a zúgás jobban hallatszik és egy kéz beránt a kapu alá, utánam pedig egy sorozat. Másodszor menekültem meg. Tűzszünet volt. Reggelenként az udvarunkon sok töltény hevert a lövöldözések miatt. Lakott a házban egy párttitkár, rikkancs volt. Forradalom kitörésekor lement a pincébe, a párttagsági könyvét a kémény koromgyűjtőjébe dugta. Amikor vége lett a bulinak, elővette a könyvét, kiállt az udvarra és mindenkit megfenyegetett, hogy kit fog feljelenteni. Valakik aztán nagyon megverték. Kíváncsi voltam sok mindenre, ami Pesten történt. Mindenki azzal közlekedett, amivel tudott. Fölkéredzkedtem egy teherautóra, többen voltunk. Mentek a Köztársaság térre. Ez már azután volt, hogy a felkelők megrohamozták az MSZMP székházát és meglincselték Mező Imrét és társait. Én már csak a gödröket láttam. A körúton a kiégett villamosok, tankok.

A többit már tudod. Jött a szigorú megtorlás. Börtönök, kivégzések. A forradalomban 80%-ban a munkások áldozták az életüket a változásért. Az ún. értelmiség zöme csak szellemi harcot folytatott. És most 50 év után kisajátítják maguknak a forradalmat.

Velem az történt, hogy 1957-ben eljöttem a kórházból és a Nemzeti Bank Szabadság téri óvodájában kaptam állást. Ott voltam 1963-ig, amikor Szfvárra jöttünk. Nem tudom mit tudsz felhasználni abból, amit leírtam, de ezek igazak.

Nagyon sokszor csókollak benneteket

Mama

2006.11.22."